Egomkultur

Művelődési Ház - Esztergom, Imaház utca 2/a - tel.: 33/313888, 33/501175, e-mail: Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

SZÍNHÁZ FELNŐTTEKNEK

2015. október 22-én, csütörtökön 18 órakorujszinhazlogo

Pozsgai Zsolt
SZERETLEK, FAUST! (Mindszenty)
drámai játék két részben, az ÚJSZÍNHÁZ előadása

Szereplők: Lux Ádám, Kautzky Armand, Fazekas Zsuzsa, Fazekas Andrea, Ifj. Jászai László, Tóth Tamás

Belépőjegy 2.300 Ft


„1944, Sopronkőhida. A börtönben két „híres rab”, Mindszenty József és Jávor Pál. Két ellentétes személyiség, két különböző életszemlélet. A hitét megszállottan őrző Pap, és a változásra mindig kész Színész. Kettejük időutazása alatt a Pap végignézheti saját életét, nem csak a múltját, a jövőjét is – és ezzel képet kaphatunk a magyar történelemnek fájdalmas századáról. Az előadásban megelevenednek, megküzdenek a korral és egymással ismert, valódi történelmi alakok.”

 
Mindig emelkedett lélekkel, díszbe öltöztetett szívvel indulok színházba. Ma este sincs ez másképp, hiszen izgató téma csalogat: Mindszenty megkísértése, életének fontos állomásai, Lux Ádám és Kautzky Armand, bepillantás egy hétországos (vagy hétpróbás? – döntse el mindenki magának) elme rejtelmeibe.

Stílusosan érkezem: az Andrássy út 60. mellett parkolok, sokáig mélyedek a hatalmasra nagyított Mindszenty-képmás szemébe. Kíváncsian és eltökélten kutatom: talán ma este közelebb kerülhetek a családunkban már-már legendának számító alakhoz, ’56 hőséhez, a megalkuvást nem ismerő, kérlelhetetlen katolikus főpaphoz. Ő jár a fejemben, miközben sétálok a színház felé. A nézőtéren, az előadást megelőző zsibongásban újra és újra átszűröm magamon titokzatos, szenvedélyes és markáns lényét.

Aztán kialszanak a fények, én pedig elkezdem orcára zuhanásaim sorozatát. (Mondanám, hogy végtelen füzérét táncolom a pofáraeséseknek, ha nem tartanám ezt profánnak egy bíboros prímással kapcsolatban, de mégis… Kedvetlenül írom le, de véleményem szerint Pozsgai kezdte…) Nincs azzal baj, ha valaki fog egy jó sztorit, lecsupaszítja vezérfonalig, majd ráilleszt egy másik történetet. Láttunk már ilyet. A problématosság ott kezdődik, amikor valaki fogja a művet (amely művet ráadásul mindenkibe az unalomig belevernek az iskolában), majd kicseréli a neveket, pofoz párat a cselekményen, átírja a címet, és nyomdába küldi az „új” anyagot. És mindennek tetejébe – azoknak, akik még nem vették észre – erőteljesen vissza is utal az eredeti történetre, hogy ne lehessen félreértés. (Mondjuk, így legalább megjelenik a rejtett forrásmegjelölés, ami talán jogi szempontból hozza helyre a színdarabot, nem tudom.) Ez az egész annyira propán-bután, hogy minden pillanatát hitetlenkedve szemlélem. Mivel a kezdő jelenetben a női minőséget két nyilas ápolónő képviseli, a darab végén egész komolyan várok arra, hogy a fiatalabbik valamilyen költői szabadság folytán imígyen szól a püspököz:

„Tudom, fel fog mosolygni arcod,
Ha megsugom. De jőj hát közelebb:
Anyának érzem, oh József, magam.”

Ilyesmi persze nem történik (azért ez húzós áthallás lett volna), mégsem tudom, hogy sírjak, vagy nevessek.

Disclaimer (úgy hiszem, ez a hivatalos neve, amikor az ember le akarja rázni a felelősséget azért, amit ír): a színészek a végén hosszú vastapsot kapnak, amihez magam is lelkesen csatlakozom. Láthatóan mindenkinek tetszik az előadás, mert mégis a Hit ezeréves védelme és a Prímás és ’56 és Mária Országa és hejj! És én igazán nem értek hozzá szakmailag, irodalmilag meg főleg nem, csak úgy szeretek belebeszélni, mintha érteném, és én csak egyetlen pici néző vagyok, aki saját, személyes, szubjektív (és így nem pártatlan), kontár és talán tökéletesen helytelen véleményét alkotta meg, továbbá csaknem telehold van, ami köztudottan érzelmi kilengésekre hajlamosít. Így akinek ez a prímási téma (mérgesen és csalódottan darabokra szedve) tyúkszeme, könyörgök, ne olvasson tovább!

De tényleg ne, mert ideges lesz.

No.

Először a külsőségekről. Egy rendezőnek tudnia kell, hogy a felülről alkalmazott szikár fehér fénnyel érdemes csínján bánni, mert nagyon nagyot kell ahhoz ütnie az emberen a darabnak, hogy ne figyeljen az éles fényben láthatóvá váló, oda nem illő körülményekre. Egy sor olyan természetes mozzanatot és jelenséget világít meg az éles fehér fény, amelyek egyenként is és csoportosan is alkalmasak arra, hogy kiüssék az embert a táltos nyergéből. És tovább a rendezéssel: ki mondta, hogy akkor lesz valami hatásos, ha hangos és erős és nagy? Jaj, és megint: jaj! Hová lett az a visszafogott finomság, amit ezen a színpadon megszoktam és oly igen megszerettem?

Úgy képzelem, hogy a színművésznek a rendező az egyetlen natúr tükre, az egyetlen, aki szólhatna, hogy „figyelj oda, Tihamér, mert ez a mozdulat itt már nagyon sok, mesterkéltnek hat a csenddel és az éles fénnyel együtt, elmegy a dolog paródiába. Klárikám, Te pedig nem a Bambi gyermekeit meséled, csillagom, ügyelj arra, hogy mit adsz át a hangoddal, mert az is, meg a testbeszéded is teljesen lenullázza, amit a jelmezzel és a szöveggel Rád építettünk…” és így tovább. Naivan hiszem, hogy a színművész tehetsége legjavát adja, és biztos, hogy én vagyok túlságosan elkapatva a rengeteg zseniális alakítás miatt, amiket volt szerencsém látni, de ha egy színpadon összegyűlik a szakma krémje, akkor se húzzuk le az aprólékos igényességet a WC-n, mert az nem tesz jót sem a renoménak, sem a kasszának, sem a színészeknek!

Kiváló ötlet, hogy egy szereplő több, tökéletesen ellentétes figurát kelt életre. De akkor tessék leülni külön és gyakorolni, mert amikor Hófehérkén átsejlik Maugli, János Vitézen meg a Dzsinn, akkor mire mentünk? Azért színművész valaki, azért lehet ott azokon a gyönyörű és lánggal égő deszkákon, mert felvállalta ezt a hivatást. És ha ezeket a hiányosságokat egy rendező nem veszi észre, egy mezei (nem kifinomult és nem is túl érzékeny) parasztlánynak meg a dézsából ömlő nüanszok tönkrelapítják a színház-élményét, akkor hogyan elvárható a nézőtől, hogy akár erőszakkal is elrángassa hozzátartozóit, barátait és üzletfeleit „ezt mindenkinek KÖTELEZŐ megnézni” felkiáltással?!

Jó a darab témája (igen, még akkor is lehetne érdekes, ha szerintem kilóg a lóláb… pontosabban a darab maga a lóláb), de szerintem hiba azt hinni, hogy teljesen mindegy, hogyan állítjuk színpadra, mert az erre a témára politikailag érzékenyek (különösen, akik esetleg átélték ’56-ot) automatikusan csengetik a jegy árát. Ezúton szeretném jelezni, hogy nálunk otthon szinte esti mese helyett is az ötvenhatos forradalom volt műsoron, ennek ellenére kategorikusan megtiltottam édesapámnak, hogy megnézze ezt az előadást. Mert nem méltó.

Bár legszívesebben a nyelvem harapnám el (pontosabban az ujjaimra kötnék csomót), de következnek a kiváló színművészek. Úgy hiszem, mindegyiküket láttam már kisebb-nagyobb szerepben, és kivétel nélkül mindegyikükről tudom, hogy van csillagpor a tarsolyukban. Mindenkinek. Ebben a konkrét előadásban is kivétel nélkül mindannyian villannak olyanokat, hogy könny szökik a szemembe. Ösztönös ráérzések ezek, olyan tiszta pillanatok, amiket az ember ajándékként vihet haza, felemelő és kedves élményként, valódi útravalóul. Amelyekben nincs manír és mesterkélt fogások, ahol nem harsogunk, amikor suttogni kellene, és nem hadarunk, amikor megtörten kellene elfulladnunk… A „Szeretlek, Faust!” legnagyobb tragédiája az, hogy úgy tűnik, a művészeket senki nem fogja egységbe, senki nem ad irányt játékuknak. Borzasztóan nehéz és feleslegesen kimerítő lehet ilyen lefetyelve, útkeresősen játszani. Számomra – nézőként – pedig dühítő, hogy mindenkinek a szeme csillog, mindenkinek olyan tekintete van, hogy rémület, az előadás teljes tartama alatt ülhetnék villámsújtottan, mert adott a téma, a tehetség, lehetne valódi légkör… én pedig nem és nem érzem. Haragos vagyok, becsapottnak érzem magam. A szabadság fogalma körül örvénylő logikai bukfencektől meg még tizennégy óra elmúltával is tikkelek.

De van egy igazi, hamisítatlan pillanata az estének. Egy kétmondatos párbeszéd, amit megtisztogattam és kimentettem magamnak – kései értékként. Ez pedig az, amikor Mindszentynél elgurul a laszti, és kiszalad a száján: „Kiátkozlak, Színész!” Jávor pedig leírhatatlan, ezerpontos telitalálatos arcot csinál, megvillan a szeme, és visszakérdez: „Engem? Honnan?”

Ha én lennék az Újszínház, az egész darabot kidobnám a kukába. Majd fognám ezt az egyetlen, kétmondatos párbeszédet úgy ahogy van, kitenném a szelemenre etalonként, és újjáalkotnám az egészet ehhez a mértékhez, a témához, és a művészekhez méltón.

És igen, láttam a filmet is. Tudom, hogy ugyanilyen. Tudom, hogy grandiőz téma, híres nevek, Terror Háza, stb. Tudom, hogy talán egyedül vagyok a teljesen helytelen véleményemmel. És tudom, hogy nem vagyok Újszínház.

De akkor is.

(www.ujszinhaz.hu)

Szeretlek-Faust-plakat (Large)

Ön itt van: Nyitólap Programok Színház SZÍNHÁZ FELNŐTTEKNEK